Mostantól így fogom hívni a bejegyzéseket, nem heteknek. Éppen a Városban üldögélek, alig várom, hogy megegyem a sushimat vacsorára. Lassan kb. ez az egy dolog vonz a Városhoz, a sushi. Ezt egyelőre nem lehet odalenn beszerezni. 

A malackáim köszönik, jól vannak. Sőt! Megérkezett közéjük Péntek, a kan is. Egészen konkrétan, már szerelembe is estek vele néhányan, április végére várjuk az első csemetéket. Olyan jó dolguk van a csajoknak és velük együtt a kannak is, hogy kint lehetnek karámban, a friss levegőn és kedvükre turkálhatnak.

Azóta természetesen a fűnek már nyoma sincs.

Amíg a nagyok kint dolgoznak, a kicsik randalíroznak, a "kis" üszőkkel és bikákkal bandáznak. Az egyik óriásira megnőtt kis bika szeret velük a ...

Nem tűntünk el, nem is untam meg a bejegyzések írását, mindössze feszült, lélegzetet is visszafojtott várakozással teltek az elmúlt hetek. Még májusban pályáztam fiatal gazdának és bár jó eséllyel indultam, természetesen sokat izgultam az eredményen. Szeptember végén ki is derült, hogy én is kaptam lehetőséget az önmegvalósításra. Az eredményt követő napokban azonnal meg is indult a készülődés és a támogatás folyósítását meg sem várva megszületett a major. A Szelídmajor.

Két gyerekkel egyelőre kicsit nehézkesen, de azon vagyok, hogy fizikailag is ott legyek mindenhol, mindig. Jó dolog az adminisztrációs rész is és örülök, hogy egyáltalán szellemi munkát is végezhetek, de azért a fizikai jelenlét akkor is más. ...

Már majdnem egy hónap eltelt a legutolsó bejegyzés óta. Vártam, hogy megihlessenek az események, de nem jött semmi. Egyik reggel biciklizés közben el is gondolkodtam ezen, hogy eddig csak úgy jöttek sorra a megírandó események, hogy lehet az, hogy most meg semmi sem történik velünk. Rá kellett azonban jönnöm, hogy egyszerűen csak megszoktuk az itteni életet és vele a jót. Mert ugye azt könnyű megszokni. Olyannyira, hogy már eszre sem vesszük.

Meg is próbáltam sorra venni, mi is az, ami mellett már elmegyünk, mert az már természetes. 

Reggelente mindeni akkor ébred, amikor jól esik neki. Nem kell az álmos gyerekeket kirángatni az ágyukból és rohanni velük az oviba. Miután szinte az utca végén van, ráérünk szépen, kényelmesen ...

Elérkezett végre a várva várt falunap, az uborka fesztivál neves és lecsúszott fellépőkkel egyaránt. Miután 37-38 celsius fok volt, így alapvetően nem voltak terveim a hacacáréval kapcsolatban. A gyermekeim viszont tudták, hogy készül valami. Naná, hogy tudták!

Egy csomó angry bird volt kirakva az út mellett. Igen, szalmabála lefestve. Sőt, ennél is tovább mentek a szervezők:

Így aztán alig várták, hogy menjünk a "buliba". Kinéztünk, de a hőség rányomta a bélyegét a hangulatra, mindenki próbált árnyékba húzódva, iszogatva túlélni estig, hogy a földönkívüliek visszaadják végre az est fénypontját, hogy koncertet adhasson e kicsiny falu népének. Mi azt hiszem fél óra alatt letudtuk a délutáni őrületet egy kürtős ...

Uram add, hogy a helyzetnek legyek ura, 

és én legyek a legyek ura!

Ne ők uraljanak engem, 

ebbe már-már belebetegedtem.

Sőt! Egyáltalán ne legyenek legyek!

Szóval az úgy történt, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy ellepték a házat a legyek. 12-20 fős csoportban támadtak és ha a létszámukat a légycsapóval sikerült 10 fő alá szorítanom, azonnal leadták a vészjelzést a közeli disznóólaknak és hívták az erősítést. Végül beláttam, hogy eljutottunk arra a szintre, ahonnan már nincs sokkal lejjebb és megtettem azt, amire azt hittem, sosem lennék képes. Bár szerintem gusztustalan mégis felkerült. Két helyre is.

Nyami. Légypapír és pont.

Persze a legyeknek eszük ágában sincs még csak a közelébe se menni. ...

Alig vagyunk itthon. Voltunk a Városban, majd a Szülővárosomban. Pár nap itthon, de nagyrészt a közeli városban voltam a gyerekekkel, majd újra Szülőváros, most pár nap itthon, aztán újra a Város jön... Meglehetősen fárasztó és már teljesen összezavarodtam. Nem is tudom, nem is érzem, hol az otthon. Mindenhol van egy kicsit, de egészen sehol sincsen.

Valamikor régen, az aratások környékén meglátogattuk a repcekupacunkat és a búzahalmunkat. 

Az a hatalmas gép a szárító, amibe fel is mászhattunk és meg is nézhettük. Sajnos belülről nem készítettem fotókat, eszembe sem jutott, csak akkor, amikor már késő volt. Itt a telepvezető mesélt egy nagyon kedves történetet. Ő az autóját úgy parkolja le mindig, hogy a kulcs is benne ...

Egyik este a helyi nagy játszótéren játszottunk a gyerekekkel. Sok más kisgyerek is volt, akik a tér körül laknak. Javában ment az őrültködés, én egy anyukával beszélgettem, amikor arra jött egy ismeretlen teherautó, ismeretlen zenét játszva. Fel is kaptam a fejem, hogy ez mégis mi lehet és izgatottan vártam, mit fog mondani a hangos bemondó, ki is ez az új fiú, akit én még sosem láttam az elmúlt öt (ÖT!) hónapban. Nem más, mint a Vándorköszörűs jött jobbá, teljesebbé tenni a falu életét. Maradt is velünk, mert azóta is rendszeresen jön bizonyos napokon. Ha pedig játszótér, el is mondanám, hogy a Városban sokszor sajnáltam, hogy nem tudunk játszótérre menni. A közeli kis játszótér koszos, kutyaürülékes, szemetes, smárolós ...

Végre kezdünk lassan magunkhoz térni. Mindenki egészséges, lassan fel is száradunk a napokig tartó esőzés után és végre mindenki visszazökkent a falusi életbe a hosszú városi kitérő után. Sokat segített például néhány igen tipikus falusi dolog, olyan, ami a városban aligha történhet meg.

Ez itt egy igen nagy adag cukkini, tök, uborka és padlizsán, apró töredéke annak, amit kaptunk. Ugye dübörög a zöldség szezon és bizony megesik, hogy valamit nem vesznek át a kereskedők vagy a piacról kell hazahozni, mert nem vették meg. A kárba veszett mennyiségek utánfutókban mérhetőek, az ember szíve megszakad. Legalábbis a városi emberé, az ezzel foglalkozó falusi emberé valószínűleg kevésbé. Nekünk viszont lett tök a fagyasztóba, ...

Istennek legyen hála, hogy véget ért. A gyerekeim és én folyamatosan egymást váltottuk a lázzal, mandula gyulladással járó betegségekkel és senki sem tudott kibújni az antibiotikum szedése alól. Nagyon megviselt mindenkit fizikailag és lelkileg is. A fiam két antibiotikum kúrát is végig csinált. Mikor Emmával egy hétfőn bevettük az utolsó szem gyógyszert és szerdán mindketten ugyanolyan állapotban voltunk, mint a gyógyszer kúra előtt, azt mondtam, elég! Elő a népi módszerekkel, amiket itt falun hallottam. Miután csak vonszoltuk magunkat hetekig, fényképek sem készültek, helyette hadd osszam meg azokat a gyógymódokat, amik kihúztak bennünket a bajból.

Nem reklám.

Amikor a fiam úgy köhögött, hogy azt hittem, mennünk kell a nem ...

Az előző hét a tizenötödik volt. 

Szóval megérkezett a csajokhoz a bika. Annyira vártam már, mert szerintem egy szép, nagy bika nem csak gyönyörű, de félelmetes is. Siettem is ki hozzá, ahogy tudtam. Egy egész istálló az övé, pedig abban eleinte az üszők ötvenegyen voltak... Odaálltam az egyik ajtóhoz, ahol láttam őt és próbáltam kicsalogatni, de sehogy nem ment. Nem állt szándékában kijönni, pedig még énekeltem is neki, hátha legalább elhallgattatni kimerészkedik. Semmi. Aztán jött a csodafegyver: Emma rózsaszín kabátban, csipogó hangjával. Abban a pillanatban kint termett a jószág és előadta nekünk a nagyon mérgeset.

Csúnyán nézett.

Befeszített.

Állítólag nem is olyan vicces, mert ha akarná, azt a ...