"Aznap este Tibike Bogival volt szolgálatban. Így karácsony előtt két nappal nem sok kedvük volt éjszakázni. Tudták, ilyenkor bármi megtörténhet. Bogi jóval fiatalabb volt Tibikénél, még csak most töltötte a 35-öt, Tibike viszont már az 50-hez közeledett. Ennek ellenére nagyon jól kijöttek egymással. Bogi felnézett rá, nemcsak a kora, hanem rendkívül gyors észjárása, tapasztalata és kifinomult humora miatt is. Nagyon jókat nevettek együtt mindig és Bogi közben rengeteget tanult tőle. Nemcsak tisztelte, hanem őszintén kedvelte is, így mindig nagyon figyelmes volt vele. Minden alkalommal, amikor együtt járőröztek éjszaka, forrócsokit és mogyorókrémes golyót vitt neki, mert tudta, Tibike odavan mindkettőért. Tibike nem kávézott, teát ...

El sem tudja képzelni az ember, hogy egy kb. 2500 fős falu mennyire tagolt társadalmilag. Gyakorlatilag kasztok vannak, ahová csak születni lehet. A szüleink generációja még tudott teremteni, de az én generációm már készen kapta a társadalmi hovatartozását. Érdekes módon az én korosztályom az, akik szigorúan meghúzták a határokat az elitek és a "csoszkók", illetve a közöttük lévő "középosztály" között. 

A falut nagyjából 2-3 család "uralja". Ők természetesen földből és fóliából tettek szert nagyon komoly vagyonra. A szülők még vért verítékezve alapozták meg azt a luxust, amibe a gyerekek beleszülethettek. Alapvető probléma ez már mindenhol, hogy elvárássá alakult az, hogy a szülő levegye a gyerek válláról az ingatlan ...

Egyre nehezebben dolgozom fel a kudarcokat, mert sajnos azt, ha nekimegyek a falnak kudarcként élem meg. Itt pedig annyi "fal" van, hogy csoda, hogy a fejem még nem tört be. Az első ilyen a tartozgatás volt. Hosszan magyaráztam az összes notórius nemfizetőnek, hogy ez miért iszonyú gáz és mennyire tisztességtelen. Itt most nem a nyomoronc Rikárdóra és a Kaszásra gondolok, hanem azokra, akiknek dolgoztunk, olyan munkát végeztünk, ahol nekünk az embereket, üzemanyagot, egyebeket ki kellett fizetni. A férfiak nem értették, hogy mit pattogok folyton, mit mondom a magamét. Sem a szép szó, sem a zsarolás nem ért semmit. Mert majd fizetnek, ha lesz. Ha öt év múlva, akkor öt év múlva. Na, és akkor, mi van? Így lehet az, hogy másoknak milliós összegekkel ...

Még egyetemista koromban egy nyáron át dolgoztam az Egyesült Államokban. Nyári, bentlakásos tábor volt ez New York állam leggazdagabb gyermekeinek. Rendkívül szigorú szabályok mentén teltek a napok, mert a bentlakásos iskolából egyenesen a hat hetes táborba küldött gyerekek szüleitől csak úgy záporoztak a feljelentések sokszor banálisnak tűnő dolgok miatt is. A lelkes szervezők vigyázzállásban próbáltak ettől függetlenül egy kicsit nevelni is, és pótolni a szülők által megvont figyelmet, törődést is. Elkényeztetett úri gyerekek voltak, szomorú, magányos szívvel. Sokukat nagyon megszerettem. Az utolsó napok egyikén óriási botrány tört ki. A legnagyobbak, a tizenhat éves nagylányok lebuktak, hogy pornófilmet néztek. A nevelők ...

Egy szép tavaszi reggelen Julcsa a városi ház hálószobájában nézegette a poros ablakot és a még porosabb erkélyajtót. El kellene már hívni Pirót, hogy segítsen egy nagytakarítást lebonyolítani. - Gondolkodott magában. Aztán, egy nagyon halovány, szinte meg sem született gondolat suhant át valahol hátul a fejében. "Hiszen azzal már nem is nekem kell törődnöm." Inkább olyan megérzésféle volt. Aztán ahogy jött, úgy el is illant az ablakpucolás gondolata. Legközelebb akkor jutott eszébe, amikor egy hónappal később az ingatlanosnak adta át a ház kulcsait, hogy amíg távol vannak, meg tudja mutatni az érdeklődőknek. De nem csak az akkori megérzése jutott eszébe, hanem egy pillanatra bevillant a kép, ahogy egy hűvös novemberi reggelen, kék ...

Bizony, beindult itt az élet, ugyanis a falu belevágott egy gigamega projektbe, mégpedig a csatornahálózat kiépítésébe. Én már őszintén nem hittem benne. Aztán egyszer csak derült égből villámcsapás: reszkess falu, feltúrunk! Olyan igazi magyar módon álltam hozzá. Amíg nem volt, az volt a bajom, amikor megtudtam, hogy nekiállnak, akkor meg azon kezdtem sopánkodni. Jajj, az új parkolóm, jajj, mi lesz itt, jajj, micsoda felfordulás lesz majd! Egy házsártos vénasszony is megirigyelhette volna a tempómat. Aztán titokban elkezdtem abban reménykedni, hogy mire ide eljutnak, addigra nyár lesz és majd jól nem leszünk itt. Erre naná, hogy első körben jöttek a mi utcánkba. Utcánként pályáztak, így nincs mese, aki ezt megnyerte, annak át is kell ...

Végre, újra önmagam vagyok, lelkileg is feldolgoztam az eseményeket. Bár ebben sokan igyekeztek segíteni olyan kedves szavakkal, mint a "nem szégyen az", illetve az "én lányom is évekig járt a pszihijátrikára". Egészen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy az agyműtét szégyen is lehetne, de azt sem hittem, hogy akinek a fején volt szükség fizikai beavatkozásra, az csakis pszichiátriai eset lehet. Nos, ez van, feltehetőleg a mentősök kényszerzubbonyban vittek el.
Meglepően enyhe idő van még mindig, de azért a disznótelepet felköltöztettük a marhákhoz, így végre nem kell dagonyáznia senkinek. Ráadásul egészen odáig felkerítettük a legelőt. Azért még tettünk pár búcsú kört.

Erre nincsenek is szavak.

Közben ugye fokozottan ...

Valahogy mindig mindent megérzek. Olyan prédikációt tartottam Eriknek arról, hogy minden szervezetnek szüksége van időnként pihenőre, olyan hévvel, hogy az már gyanús volt magamnak is. Vasárnap reggel éppen a kávémat és a reggelimet készítettem el, amikor ismét olyan fura lett a világ. Azonnal felismertem én ezt a különös élményt, csak őszintén bíztam benne, hogy ez valami misfeeling. Hát, nem az volt. A következő pillanatban már három mentős próbálta elfogadtatni velem a tényt, hogy nappal van, nem álmodom és visznek, ha tetszik, ha nem. Egy világ omlott össze bennem. Augusztusban hagytam abba a gyógyszert, bízva abban, hogy ha másfél éve nem volt semmi "esemény", akkor már nem is lesz. Főleg, hogy a legdurvább az is max egy fél ...

Mindkét gyerekem beteg. A fiam szerencsére ma már ment iskolába, de a lányom gége- és hangszálgyulladása nehezen múlik, még a héten végig marad velem. Mivel ma esett, az iskolában a gyerekeket nem vitték ki az udvarra. Pont olyan is volt a fiam estére. Miután hosszú percekig zokogott keservesen azon, hogy egyik filctolla se igazán sötétkék, kézen fogtam és elvittem sétálni. Ő macinaciban én pedig rózsaszín műanyag papucsban. Szerencsére itt nem pazarolnak közvilágításra, töksötétben pedig minden tehén fekete. Végül kikeveredtünk a főútra, ahol vannak lámpák és az autók is biztosítottak némi extra fényt. Egyszer csak elment mellettünk Erik motorral. Láttam, hogy megáll, azt hittem, miattunk. Persze nem miattunk, hanem mert az út túl ...

Piffta mocit vett.

De nem is akármilyet. Nagyot! Szép, sárga, sufnituningolt, benga állatot. Milu még egy bömbijelet is szerzett rá. Egy baja volt csak, Piffta nem tudott vele menni. Valahogy mindig esés lett belőle. Minden esetre tökéletes státuszszimbólum volt, mert tanyavilágban ilyenről más még csak nem is álmodhatott. Ez úgy sárgállott, hogy a "szomszéd" szeme világát is majd' elvette. Piffta egy nap nagy meglepetéssel tért haza. Csudaszép, bömbis felniket vett a kerekére. De gyönyörű is volt! Minden nap annak a tükrében fésülködött. A fia, Jónás is imádta. Kicsit sajnálta ugyan, hogy sosem utazhat rajta, de majd szétfeszítette a mellkasát a büszkeség. Korán megtanulta ő is, hogy a lényeg az, hogy van.

"Sógor! Sóóóógor!" - ...